Hol volt, hol nem volt egyszer egy kaktusz virág ki regélt egy lányról kinek szíve, mint a gyémánt:
Az irodában sürög-forog mindenki, teszi a dolgát kinek mi.
Én pedig itt búslakodom egymagam, rám se figyel senki egyhamar.
Míg nem erre téved hirtelen, egy csillogó szemű lány iziben s hoz nekem tápos vizet, majd leporolja tüskéim.
Megitat, ki ne száradjak, majd elillan gyorsan, segítsen másnak is, de nyomban.
Meglátja a zöldikét: sajnálja szegényt, tán odavész. Nincs semmi baj, ne félj, mondta néki van remény.
Szólóban a rákvirág; mélabúsan a párkányon, kissé szikkadtak levelei, de nem fél, hisz locsoló lány jön tüstént.
Hazafelé tart már rég, mikor tekintete megakad az erdő szélén.
Ott sir a fa kit kivágtak, és búsan szomorkodik magába.
Nem hagyom én mondta a lány, hogy sorstársait szint úgy kivágják, megfogom én a baltát, s elveszem kezükből mielőbb..
Így történt, hogy locsoló lány, megmentette a növényeket. Azóta is járja a mondás, hogy él valahol e kedves lány, és tápos vízzel szaladgál..